Nevelőszülő történetek:

• Pechan Eszter-Müzli: Amikor a fecske kirepül a fészekből…
• Bródy Andrea-Charlie: Nevelőszülőségem története
• Bródy Andrea-Charlie: Nevelőszülőségem története2
  
  
• Növendék kutyáink mindennapjai (blog)

Amikor a fecske kirepül a fészekből…

Hosszas gondolkozás után vágtam bele a nevelőszülőségbe, mert sajnos alapból elég ragaszkodó típus vagyok, talán ezért is lettem gyógypedagógus. Az első osztályom ballagása előtt bucira bőgtem a fejemet, pedig nem vagyok az a mindenen elérzékenyülős fajta. Meggyőztem magam, hogy két kutya mellett egy harmadik már nem rúghat akkorát a labdába, így eldöntöttem, hogy jöhet a nevelt gyerek Müzli képében.

Mély elhatározásként mindig úgy tekintettem rá, mint életem ideiglenes szereplőjére, tudatosítottam magamban az első perctől, hogy ő nem családtag. Ez egészen addig sikerült is (két hónap), amíg egy őt ért kutyatámadás során majdnem hamarabb kellett búcsúznunk a vártnál. A baleset utáni lábadozás meghozta gyümölcsét, szépen igazi gyerek státuszba lépett ő is. A távolságtartást nehezítette mindig jókedvű, ragaszkodó, szeretetért dolgozó természete és vicces pofija – amit előtte kifejezetten szörnyecskésnek találtam –, sem az egy évvel későbbi babézia, de legkevésbé az együtt letett terápiás vizsga, amin mondanom sem kell, rögtön a gyerekek kedvencévé vált. Jaffa kutyámmal pedig véd és dacszövetséget kötöttek Bodza királynősége ellen és legjobb barátokká váltak. Így hát minden eredeti elhatározás semmivé vált, és Müzli teljes értékű családtag lett nálunk.

Nem csoda, ha rémálmaimban jött elő a gazdi kiválasztása és az elválás. Úgy terveztem, hogy rögtön tudni fogom, ki lesz Müzli jövendőbelije, ezt megérzi az anyai szív. Mégsem következett be a nagy ráismerés a gazditalálkozón, és ez nagyon lelombozott. Legtöbben nagy kutyát akartak, még a gyerekek is, akik a nem is titkolt favoritok voltak a szememben. Aztán akadt egy jelentkező, egy 16 éves fiú, aki nagyon szerette volna Müzlit. Ráadásul Békásmegyeren lakik, én meg Óbudán, gondoltam, ez a legjobb, ami történhet. Megszerveztük a találkozót és rögtön láttam, hogy a fiúk egy húron pendülnek. Találkoztunk Pisti édesanyjával, Verával is, aki szintén első látásra beleszeretett Müzlibe. Az Alapítvány mozgássérült-segítő csoportja is megismerkedett velük, ahogyan Müzli a családját, úgy Pisti minket vett le a lábunkról.
El is indult a nevelőszülőség legizgalmasabb része: az összeszoktatás. Nyáron nagyon gyakran találkoztunk Pistivel és megkezdődött a közös munka. Sikondai táborunkba is eljöttek Pistiék, ahol szinte egész nap együtt tudtak lenni Müzlivel, úgy érzem, hogy ez sokat segített minden résztvevő számára. Nem akarom hosszúra nyújtani a beszámolómat, ezért előre ugrok a lényegre, az átadásra. Szeptember 5-én Müzli új családba költözött. Nem mondom, hogy egy könnycseppet sem ejtettem érte, mert az erős túlzás volna, de úgy adtam oda őt, hogy biztosan tudtam, hogy nagyszerű élete lesz. Emellett persze az is sokat jelentett nekem, hogy Müzli Pisti és anyukája mindennapjait is megváltoztatta, nem csak a segítségével, hanem életrevaló vidámságával is.

Pisti versenyszerűen bocsázik, és az első alkalommal, amikor ellátogattunk az edzésükre, úgy mutatott be minket Müzlivel, mint az új családtagjait. Butaság volt arra gondolnom, hogy elvesztem a családom egy tagját, hiszen nem így történt, sőt, nyertem kettőt: Pistit és Verát. Most már tudom, hogy nem szabad félni az átadástól, mert legalább akkora örömet okoz a nevelőszülőnek, mint amekkorát az újdonsült gazdinak.

Pechan Eszter

Nevelőszülőségem története

Kutyás voltam világéletemben. Kivételt csak házasságom időszaka képezett, és mivel minden rosszban van valami jó is, így miután volt férjem bejelentette távozási szándékát, a nem túl sokadik gondolatom az volt: hát jó, akkor viszont most veszünk egy kutyát. És lőn.

Ezután kutya nélkül már nem éltünk, fokozatosan egyre több, végül szám szerint három kutyával osztottunk meg ágyat-asztalt. Időnként szó szerint. Egy ismerősöm egyszer még megpróbálkozott azzal, hogy elvenne ő feleségül, de válasszak, vagy a kutya, vagy ő. A kutya maradt.

A jelenlegi csapatot egy leonbergi, egy írfarkas és egy afgán agár alkotja, csupa igazi munkakutya. Mivel kedvelem a kihívásokat, így évekig jártam a leonbergivel és az írfarkassal örző-védő edzésekre, az afgánnal pedig engedelmes vizsgára készültünk a kutyaiskolában. Az eredmény elképzelhető, habár az afgán néha tényleg visszajön, ha hívom. Szóval a kutyázást én tényleg komolyan gondolom.

Körülbelül két évvel ezelőtt láttam a TV-ben egy műsor utolsó harmadát, ami azonnal a képernyő elé tapasztott. Ez az Ügy című műsornak az a része volt, ami a mozgássérült segítő kutyákról és kiképzésükről szólt. Az elkapott néhány perc is elég volt ahhoz, hogy megérezzem, pontosan ez az, amit csinálni szeretnék, amiben szinte minden együtt van, ami érdekel, és ami végre nem csak nekem szerezne örömöt. Azaz nevelni szeretnék egy ilyen kutyát, hogy végül odaadhassam egy mozgássérült embernek. És itt volt a bökkenő: Odaadni 1,5-2 év után egy kutyát, akit pár hetes kora óta dajkálok, nevelek, szeretek? Menni fog? Képes leszek rá?

Néhány hét gondolkodás után döntöttem – igen. Ma sem gondolom másképp. Tartok az elválás pillanatától - ami egyre közelít -, de várom is, hiszen ez lesz az a nap, amiért az egészet csináljuk, amiért annyit dolgozunk. Látni szeretném, amikor majd ők ketten hazamennek.

Megkerestem tehát a Kutyával az Emberért Alapítvány honlapját, és felhívtam az ott található telefonszámot. Megismerkedtem az alapítvány tagjaival, kijártam az iskolába, meghívtak az összejövetelekre. Besegítettem szükséghelyzet kapcsán egy már átadáshoz közelítő kutya nevelésébe. És egyszer csak megszólalt a telefonban egy lelkes hang – jó hírünk van, megvan a kölyök, aki a tiéd lesz. Végre! És milyen fajta? Hát spániel. Mit szólsz? Az igazat megvallva, sokáig nem tudtam megszólalni.

Titokban uszkárról álmodoztam, egy óriásról. Esetleg egy belga juhász, több is dolgozik segítőként. De egy spániel? Ha fel kellett volna állítanom egy kutyafajta népszerűtlenségi listát magamnak, talán csak az első helye lett volna kétséges. Amennyiben győz a csivava.

Valószínűleg feltűnt a tétovázásom, így kaptam némi gondolkodási időt. És rájöttem, hogy ez nem rólam szól. Lehet, hogy gyerek kapja, vagy olyan felnőtt, akinek gyenge a keze, szükség lehet ilyen kicsire is. Ha ezt választották, nyilván oka van, nekem pedig ez az egyes számú lecke. Hát legyen spániel. De én fogom elnevezni.

Így aztán hazavittem karomban a nyolchetes kölyköt, emelt fővel viselve a kaján vigyorokat családtagjaim arcán, akik még emlékeztek a spánieleket érintő korábbi, finoman szólva is nem elismerő megjegyzéseimre.
A kicsi persze hamar megoldotta a helyzetet, egy hét múlva mindenki imádta tündéri foltos pofájáért, rettenthetetlenségéért, ahogy az óriások lába alatt harcolt a túlélésért, és vicces szemtelenségéért. Ebből később még sok problémánk akadt, de ki tud ellenállni egy selymes szőrű, hosszúfülű kiskutyának, aki, ha nem tetszik neki valami, olyan mérgesen védi az érdekeit, mint egy pufogó vipera.

Charlie most már elmúlt egy éves, és bizony közelebb már a búcsú pillanata. Sokat játszottunk és dolgoztunk együtt, és mérgelődtünk is néha. Tanultunk mindketten, ő a segítőkutya leckéket, én pedig, hogy a saját kutyámat elronthatom szívem szerint, de a segítőkutya nevelésében csak egy szempont lehet fontos – hogy majdani gazdájának mindenben megfeleljen. És itt nincs hiúság, saját vélemény, el kell fogadni, amit a hozzáértők mondanak. Ez sokszor nehéz, de kötelező, és érdemes is megtenni, mert új felfedezésekre lehet szert tenni szép számmal. Ezekről, és közös kalandjainkról majd egy más alkalommal írok.

Ez hát nevelőszülőségem történetének kezdete. Sok elfoglaltsággal jár, kell hozzá szabadidő és türelem, de ad cserébe sok örömöt, tudást, új barátokat. Örülök, hogy belefogtam.
De a következő nevelt gyerekem már tényleg uszkár lesz. Nem bánom, lehet közép is…

Bródy Andrea

Nevelőszülőségem története 2

Szóval, Charlie megérkezett, és nyomban úgy kezdett viselkedni, mint egy átlagos spániel kölyök. Ott végezte a dolgát, ahol éppen kedve tartotta, megpróbált mindent megrágni, rohangált a lábunk alatt, és legfőképpen harapott, ha valami nem tetszett neki. De nagyon. És mindezt három hónapos, nagyfülű, ártatlan arcberendezésével és azzal a mélységes meggyőzödéssel, hogy egy ilyen édes teremtményt úgysem lehet megbüntetni. És ebben szinte mindenki egyetértett vele. Azonban egy majdani segítő eb igen fontos vonása, hogy nem harap és szobatiszta., így aztán népszerűségi indexem jelentős csökkenése mellett nekifogtam elmagyarázni neki az együttélés alapvető szabályait. És ekkor ért az első meglepetés: Mint említettem, alapvetően nem kedveltem a spánieleket, mert rengeteg neveletlen, kiszámíthatatlan, sőt hisztis példánnyal találkoztam korábban. Ma azt gondolom, hogy ez éppen angyali pofijuknak köszönhető, mert nehéz szigorúnak lenni velük kiskorukban, és mire mégis megpróbálják a gazdák, addigra már sok rossz szokás rögzül. Valójában azonban okosak, elevenek, tehetségesek és szeretnek dolgozni, csak következetes nevelésre van szükségük. Charlie biztosan ilyen.

Mindössze négy hónapos volt, amikor egy 2 hetes országjáró túrára indultunk együtt egy szűrőbusszal, ami minden nap egy másik város főterén várta az érdeklődőket. Ez konkrétan azt jelentette, hogy már nyitás előtt hosszú sor állt a busz előtt, és estig több száz ember fordult meg benne. Ekkor derült ki, milyen jó ötlet volt ahhoz szoktatni, hogy ketrecben aludjon. Pedig nagyon furcsa ötletnek tartottam kezdetben, mit keres egy kutya ketrecben? De ha muszáj, hát legyen, esténként beküldtem, és hogy jobban kedvelje, ott kapta a vacsoráját, és még néhány különösen finom falatot is átcsúsztattam a rácson lefekvés előtt. És persze párna is volt benne, anélkül a kis herceg csak ült a sarokban és szemrehányóan nézett. Vittük magunkkal a túrára a ketrecet, nyugodtan tudott benne aludni a tömeg közepén is, mert saját kis kuckójában biztonságban érezte magát. Jól jött a szállodákban is, mert lemehettem vacsorázni anélkül, hogy azon gondolkozzam, mit követ el ráérő idejében a szobában. Annyira szereti azóta is, hogy az ajtajára kötözött rongynál fogva kinyitja magának és bevonul, ha pihenni akar. A kincseit is odahordja, megtalálható benne a kedvenc maci, labda és csont. A tanulság annyi, hogy a kutyáknál is működik Tom Sawyer meszelős trükkje, nem mindegy, hogy hogyan tálalnak valamit – lehet büntetés vagy lehetőség.

Fontos feladata egy mozgássérült-segítő ebnek a kosárhordozás. Mindegyiküknek van egy méretéhez illő kosara – Charlié virágos huzattal bélelve -, és ebben viszik a labdájukat, vizüket vagy bármilyen más szükséges holmit. De bemennek ezzel a kosárral és a beletett pénzzel olyan üzletekbe is, ahová gazdájuk nem jut be, és ebben viszik ki neki a vásárolt holmikat. Nem beszélve arról a fontos funkcióról, hogy mindenki odavan egy kosárral a szájában fegyelmezetten sétáló kutyáért. Ez fontos szempont, később még részletesen visszatérek rá.

Nos, Charlie valamiért utálta a kosarat. Hozott mindent, amit kértem, távirányítót, kulcsot, még a mobilomat is rá bízhattam, de a kosarat, azt nem. Azt ártatlan képpel úgy ejtette ki a szájából, mintha ő akarná nagyon, de sajnos valamiért nem megy. Pedig 2 hónapos korában még lelkesen tartotta, de úgy állt vele is a helyzet mint a gyerekekkel, akik lelkesen segítenek a házimunkában amíg ez csak nehezíti azt, de rögtön elegük lesz belőle, mikor már hasznot is hajtanának.

Kitartóan próbálkoztunk, és én őszinte örömmel szedtem föl a járókelők előtt a percenként elejtett kosarat nem meghallva a megjegyzéseket szegény kiskutyáról, akit ilyesmire kényszerítenek. Feltűnt azután egyszer, hogy a munkahelyem parkolójából mindig felvitte az irodába – időnként együtt jártunk dolgozni is – pedig két emeletet kellett cipelni, és a lépcsőn ez kis termete miatt cseppet sem volt egyszerű. Mégsem ejtette el. Néhány alkalom után rájöttem: az udvarból az épületbe érkezve a recepció előtt kellett elmenni, ahol portás mindig hangosan megcsodálta őfenségét. És utána az emeleten besétált a szomszéd irodákba is kosárral a szájában, és learatta a hangos tetszésnyilvánításokat. Ezek után bevonult a mi irodánkba, és elégedetten letette. Szereti, ha csodálják.

Ennek a vonásának a későbbiekben sok hasznát láttuk, élvezettel vett részt a bemutatókon, amit nagyobb rendezvényeken tartottunk, őt sosem zavarta a tömeg és a taps. Végül arra is rájött, hogy lelkes emberek bárhol fellelhetők, így most már megbízhatóan viszi a kosarat az üzletközpontokban és az utcán hosszú időn keresztül is.